Minél nagyobb vagy, a karácsony is annál nagyobb szívás.
Kicsiként még az ajándékokról, a fényekről, a fáról, a
készülődésről szólt és, hogy a szüleink csini kis hercegnőnek öltöztettek fel
bennünket ezen a napon.
Ahogy cseperedik az ember, úgy annál inkább szól majd a
szeretetről és a szerelemről, de nem az ünnepről. Már a fa is mű, ajándék
helyett inkább pénzt adnak a szüleid, már a készülődés is átmegy inkább
idegeskedésbe, hogy időben kész legyünk, mert jön a család…
Aztán elkezd a szerelemről szólni. Hogyan tudod meglepni a
Nagy Őt, alig várod, hogy kibontsa az ajándékod és rád mosolyogjon a csillogó
szemeivel, mert annyira tetszik neki, pedig csak egy újabb kötött pulcsi, de ez
attól van, akit mindennél jobban Szeret. Ilyenkor nagyon szép tud lenni a
Karácsony, és nem érdekel, hogy fehér- e vagy sem.
De emellett a karácsony a legkeserűbb, legszomorúbb ünnep a
világon, hogyha magányos az ember. Ilyenkor felerősödik a szeretethiány, a
valakihez való tartozás hiánya. Mit csináljon ilyenkor az ember? Csomagolja be
a családnak vett ajándékokat, adja át őket és mosolyogjon, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne, és belül törjön össze úgy, mint még soha. Ugyanis ez
vár a magányos lelkekre ezen a gyönyörű ünnepen!
Felnőtt korban, amíg nincs vagy már felnőtt a gyereked,
egyre inkább elveszti értékét az ünnep. Nem veszel a párodnak ajándékot, mert
már mindene megvan és nem akarsz használhatatlan dolgot venni. A családi
vacsora is egyre inkább teher, mert a rengeteg dolgod mellett még ki is kell
takarítani a házat, főzni, sütni kell.
Szóval nyáladzatok csak a fagyöngy alatt, amíg lehet, mert
aztán már nem lesz ilyen jó.
